Itt ülök a sötétben. Fázom és érzem, ahogy folyamatosan kihűlnek a végtagjaim. Teljesen egyedül vagyok. A takaróm, ami a kihűlés ellen véd már teljesen átázott. Nem is csoda, minden beázott és nedves. Az ódon falak nem bírják a sok esőzést. A régi pince, ahol összehúzva próbálok életben maradni, most a lehető legjobb menedékhely számomra. A mennyezetről víz csöpög le a padlóra. Más hang nem is hallatszik, csak a koppanás amikor megérkezik a kőre és mintha most ez is hatalmas zajnak hatna. Az ablaktalan, 2×2 méteres verem már az idejét se tudom mióta szolgál az otthonom gyanánt. Viszont köszönettel tartozom neki és mindenkinek, hiszen még nem találtak rám.
Az egyetlen dolog ami melegséggel tölt el az az, hogy tudom én megtettem mindent. Minden tőlem telhetőt azért, hogy biztonságban tudjam a szeretteimet. Ami az életben maradásra ösztönöz, azok az emlékek. A sok boldog emlék, amik hagyom, hogy átjárják a testemet és elrepítsenek innen. Egy olyan világba, amiben pár hónapja még én is éltem, aminek a részese voltam. Mindennek kirobbantóját itt tartom a kezemben. A kis könyv nem nagyobb egy notesznél és mégis a tartalom ami megtölti nagyobbnak bizonyult minden hatalomnál. Régen nem értettem, de már világosabban látok. Látom miért harcolnak az emberek, miért látják másképp a dolgokat. Egy eszméért lázadnak, és akiket egykor elítéltem, ma azokba vetem minden hitem.
Itt tartózkodásom ideje alatt annyit forgattam a könyvet, hogy már nincs is rá szükségem. Az oldalak megsárgultak, betépődtek. A lapok vékonyabbak minden papírnál, szinte átlátszóak. A szöveg helyenként már nem is olvasható, vagy az utóbbi idő megpróbáltatásai, vagy a sorok közé firkált írás miatt. Az én írásom, az én történetem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: